Versek útközben

Szerző: Kertész Edit Mária

  • OTT LESZEK

    nehéz a nap

    kiraktam a kártyákat

    aztán összekavartam

    minek is nézegetem

    sorsom régen választottam

    már hiába ĺépnék

    az út magától rohan

    idő csak nevet rajtam

    próbálok elbújni

    magamat védeni

    a magam készítette

    csapdáktól

    hiába fogadtam

    én majd ott leszek

    tenni fogok

    vagy csak énekelek

    aztán begyógyítom

    a sebeket

    kézen fogva vezetlek

    zöld mezőn

    sivatagon át

    rengetegben

    fagyos hegycsúcsokon

    kihunyt életekben

    tüz körül ülve

    bölcsen megbékélek

    vagy vad táncot

    járva ünnepelek

    sorsom együtt lép

    minden mozdulatommal

    nem enged

    néha kínoz

    testem dobja martalékul

    lelkemet szorosan őrzi

    fogadalmam majd

    beteljesíti

     

  • AKI VOLTAM

    nem rugaszkodom el

    a földön maradok

    nincs kedvem tülekedni

    hömpölyögni

    arcomat ismeretlen

    arcokba erőltetni

    lényeggé válni

    nem dúl szivemben

    mindenáron költőnek

    lenni

    kiforgat magamból

    még mindig

    a láthatóvá vált

    poéták sorban állása

    ismeretlen kegyekért

    nem kell

    aki voltam lettem:maradok

     

  • HARMADIK BLUES

    kivetettem testemből
    a sötéten rejtőző árnyakat
    hallottam lépteket
    felém indultak
    mi kell még tőlem
    mindent otthagytam
    hátra sem néztem
    úgy kellett már
    az igazság
    csontjaimba mart
    a fájdalom
    nem jött a megváltás
    reméltem balga fejjel
    talán égi üzenetet
    hoz az angyal
    de keserű maradt
    a szám
    széttépett rongyok
    üres pohár
    zuhanó csillagok
    fekete magány
    az utca kő is sír
    csak én maradtam
    eltűnt mindenki
    reménytelen sóhajokkal
    kínlódó éjszakán

     

  • UTOLSÓ HARMAD

    Annyi volt a szenvedés
    mit hordozni tudott
    az értelem
    Úgy akartam hinni
    tenni élni
    utamon a köveket elhordani
    Ne nagyon fájjon
    testem
    Ne várjak megváltást
    mert hittem
    Isten elhagyott engem
    Éjszaka nappal
    Egymást karolva
    Ugyanúgy zakatoltak
    Bennem
    Zuhantam pokol
    füstölgő
    sivatagába
    Kerestem gyötrődő
    Lelkem
    Csúsztam sötét karjaiba
    Akkor gondolatban már
    Indultál felém
    Tisztán hallottam
    szavaid :
    Többé ne félj!
    Ez az út könnyű lesz
    Karomba veszlek
    Ölellek csak ölellek
    Együtt hallgatjuk
    Az idő utolsó
    Nekünk írt énekét

    Kertész Edit Mária

    Angi:Köszönöm

  • A LÉNYEG

    megírt mindent
    megkapott
    majdnem
    mindent
    még sem tanult
    semmit
    rólunk
    maga nagysága
    a lényeg
    halandó
    hozzá fel nem
    érhet
    kivonult saját
    kietlen pusztája
    közepére
    természetesen
    van még némi
    lankadt düh
    melyet méreg
    csókokkal
    küld felénk

     

     

     

    Még nincs hozzászólás.

    Tiéd lehet az első hozzászólás.

  • NEM TUDHATOM

    (Réka unokámnak)
    Hullik a délután aranya ezüstje.
    Nem látom tisztán mi hozott el,
    héttornyú kapun át.
    Karomba símuló új csoda.
    Pillái zárva,
    arca tökéletes szépség,
    melyet láttam valaha.
    Ámulva nézem,
    nem gondolok tegnapra holnapra.
    Érzem a bizonyosság erejét.
    Ő életem leszálló egének
    értelmet adó csillaga.
    Hullik a délután ezüstje aranya.
    Tartom őt szívemmel egészen.
    Nem tudhatom valóság volt,
    vagy álmom vitt végig,
    magasba.

  • TÉRBEN KERENGŐ

    elképzeltem múltban a jövőt
    itt szántom a napokat gyűröm az éjeket
    bámulom az üvegét szorongató hajléktalant
    nem tudom kikerülni a fehér botost sem
    mindig a huzatban áll
    értelmetlen
    de adok némi kenyérre valót
    sürögnek,rohannak
    a metró rángat
    a sinek is tiltakoznak
    nem ez merült fel agyam
    valamelyik zugában a múltban
    én balga, idilli képeket sorakoztattam
    ne higgy nekik
    nem úgy lesz
    észre sem veszed az idő
    bedarálja minden szép
    emlékedet
    nincs kedved újat gyártani
    elég ha hazaérsz
    nem kell csatát vívni
    senkivel
    keringtél egész nap a térben
    elgondolt helyedet nem találva
    csukod az ajtót
    kinn hagyod a holnap
    feléd törő erőszakot
    gondolatban ott jársz
    hol egykor béke, vagy annak látszó nyugalom
    honolt
    túléled, gondolod , még
    párnád csücskét igazítod
    álmot sem vársz
    ha mégis lopva illan
    szobád csendjében
    merülsz , mintha tenger
    mélye húzna
    reggel látod a tér még
    mindig körül vesz
    az álmod kitessékelt
    most ismét kívül vagy

  • AMIKOR NEM ÉN VAGYOK

    gondolatban sorra veszem
    mi történt volna nélküled
    az esetek száma végtelen
    ahogy szerelmed sem fogy el
    nem holmi oda vetett kacat
    a régi ottmaradt komódból
    szilárdan áll ahogy jegenye
    sem hajlik a viharban
    nem kérdi miért játszik
    sorsunk vad táncot
    nyugodt kitartással
    öleli magához minden
    fájdalmam
    van ereje mosolyt
    könnyekig ható nevetést
    varázsolni
    szeretni engem mikor
    nem is én vagyok
    a sors játéka kötötte
    időnk szőttesét
    szivárvány színűre
    kibontjuk újra szőjük
    csomózzuk
    örökre

  • A KISSZÉK

    ahogy eszembe jut
    már hárítom is
    minek nekem egy kis szék
    megfakulva szálkásodva
    talán a lábai sem tartják
    de a gondolat ott fészkel
    nagyapám arca dereng
    az erek a kezén
    ahogy a széket készítette
    csak nekem
    a többiek majd utánam jöttek
    minek most nekem
    az emlékek halmazából
    előbukkant
    nem enged
    itt akarom látni
    szobámban ahogy sorolja
    minden egyes darabja
    a múlt tolakodó emlékeit
    nem tudtam én semmit
    csak azt hogy jó ülni
    benne figyelni
    ahogy hullik a fehér szeder
    lengeti a szél a hintám
    de én csak ülök szemlélem
    a nyugalmas délután
    rezdüléseit
    és most jut eszembe
    a kis szék
    karfával széles ülőkével
    maga a kényelem
    hogy a patakban rohangálás után szemlélődhessek
    vágyom hogy most is
    itt legyen velem
    a padlás mélye rejti
    ahogy elmossa az eső
    a felesleges köveket
    az útról úgy rohan végig
    a gondolat
    elhozom
    minden rosszul sikerült nap után ülök benne
    meditálok
    mondják
    de én csak idézek
    árnyak vesznek körül
    halkan szólítanak
    nincs más dolgom
    mosolygok bólintok
    minden a helyén van

     

  • TUDÁS

    tudom
    nem rugaszkodom el
    a földön maradok
    nincs kedvem tülekedni
    hömpölyögni
    arcomat ismeretlen
    arcokba erőltetni
    lényeggé válni
    nem dúl szivemben
    mindenáron költőnek
    lenni
    kiforgat magamból
    még mindig
    a láthatóvá vált
    poéták sorban állása
    ismeretlen kegyekért
    nem kell
    aki voltam lettem:maradok